Vasútállomás
A minap, február 11-én, Thália egyik felkent papja tolta be szekerét az Ottawa-i Magyar Ház színpadjára, saroglyájában József Attila legtöbb kedvelt versével.

Tóth Péter Lóránt, a bűvös pékinas módjára, felejthetetlen ízű kalácsot font fülünk hallatára – szemünk láttára, a rögtönzött helyszínen, Attila visszaemlékezésiből, jelentős verseiből. Olyannyira, hogy elbizonytalanodtunk. Ki maradt árván? Attila, aki hol lelenc volt, hol ismételten társtalan; Tóth Péter Lóránt, aki krisztusi korban vállalta magára a költészet hirdetését minden áron, mindenhol; vagy mi, akik csak azután kezdtünk el mozgolódni, hogy az ismert mondatok elhangzottak.
Szép este volt!
Egy rejtett professzionalizmussal megszerkesztett, hétköznapian hangzó, de mégis nemes hangú műsornak lehettünk tanúi egy hibátlan, természetesen kifejlő, profikkal vetekedő előadásban. Tóth Péter Lóránt megérdemelten büszkélkedhet díjaival. Meglepő volt ez a bőség!
Szívesen látnánk viszont ezt a fiatalembert következő térítőútján is, ha bőröndjével meglátogatna.



Az OMH-ban tartott előadás |
|
| I. rész | II. rész |
(Finta Gábor és Koleszár István felvételei)
Január 14-én szombaton, egy szívet melengető
Kiemelt helyen kell szóljak egy első részben elhangzott átiratról, „A bölcsőtől a sírig” című szimfonikus költemény négykezes változatáról. Nem egy népszerű mű, bár három tételével, bizony, tartalmas. A hetven éves Liszt saját születésnapját ünnepelte meg vele. Ebben a korban az ember már nem áltatja magát, nem ködösít, nem füllent. Magának sem. S talán ez tetszett a leginkább, a mű nyersesége, hogy nem akar már tetszeni senkinek. Kegyetlenül őszinte, nagy ívet átkaroló programzene.
I. tétel: Bölcső (és ifjúkor). Az inga mozgása (óra, idő, bölcső ringása) hamar elhatalmasodik a tétován indító nagy terceken, a kételyeket sugalló kis terceken. Hamarosan a bizakodó kvartok is teret nyernek, hogy aztán derűs arpeggiok emlékeztessék a hallgatóságot a reményteljes kamaszkor romlatlanságára. A tétel végén Liszt még egy utolsó vargabetűt ír le és felidézi az indító alapgondolatot, amit már meg kell tisztítson egy-két zavaró mellékzöngétől.
III. tétel: A sír. Azonnal bővített kvarttal (diabolus in musica) indít, de nem dramatizál, bár egy ideig komor a hangulat. Józan összegezése ez mindennek, jónak-rossznak, ami az embert élete folyamán éri és érinti. De egyre több dúr hangköz búj ki a ködzsákból és akárcsak a mesékben, egy égbe nyúló karón kapaszkodva feljutunk az elíziumi mezőkre. A tompítottan idézett küzdelmi témát (II. tétel) könnyedén elnyomja a mennyei korál és az az érzésünk, célba értünk. De kiderül, még csak a küszöbén vagyunk valami újnak, mert a most felidézett nyitó motívum vázában a kvartugrást (I. tétel), egy levegőben lógó lépéssel megtoldja. Utunk nem ért még véget, de azzal, hogy felfele lép a nagy szekund annak irányt is szab.
Az est folyamán az előadóknak legszebb ajándéka ez a mű volt, amelyet olyan ihletetten tolmácsoltak, hogy elvont, meditatív jellege ellenére a hallgatóság kitörő tapssal köszöntött. Liszt megelégedve bólinthatott rá a magasból.
