Holt betűkből támadt eleven valóság

Már megint olyasmi történt a Magyar Házban, amiért tollat kellett ragadjak. Mégpedig hajnalban, mert félálmomba se hagyott cserben az élmény s bár nem hánykolódtam, az agyam lázasan próbálta szavakba önteni az est lenyomatát. Felkeltem hát.
Írásomat egy anekdotával kezdeném, eléggé távolról közelítve a dolog velejéhez, de remélem, a végére kitisztul a kép.

Részlet a Szabadságharc című színdarabból. Ottawai Magyar Ház, 2019. március 9.
(Finta Gábor felvétele) 

A minap, Cannes-ban, megkérdezték Russell Crowe-tól, a 2000-ben bemutatott Ridley Scott hírhedt Gladiátorának Maximus-ától: Mondja, (művész úr), maga Sztanyiszlavszkijt vagy a Brecht-i módszert követi? [ezek szerepalkotási módszerek, az előbbinek, durva leegyszerűsítésben, az átéléses indukció, az utóbbinak a megfigyelésen alapuló, “intellektuális” dedukció az eszköze. Mint oly sokszor, itt is az arany középút a kívánatos, de az egész skála mentén lehet maradandót alkotni, mindaddig amíg az előadó meg tudja őrizni eljárása eredményének hitelességét. Az észak-amerikai method acting a Sztanyiszlavszkij-módszer átmenekített, enyhén átdolgozott változata.] A kérdésre Russell némi ingerültséggel válaszolt (dollármilliói árnyékában megteheti): “Nem , kérem, én a Russell Crowe-módszert követem, mert(…)egy színész dolga abból áll, hogy eldönti mit akar (elérni), és ahhoz kitalálja magának a kifejezés eszközeit“. Alig hiszem el, hogy bevallása szerint, nem olvasott Sztanyiszlavszkijt. Meglehet, Brechtet sem. Na de, térjünk a tárgyra.
Tegnap este két előadó, egy csendes társsal karöltve, gyógyírral kente be nemes szórakozás után sóvárgó lelkünket, de a kezelésnek meglepő eredménye lett: az előadás heveny örömittasságot okozott, amiből egy ideig nem szeretnénk kijózanodni. Egy kétszemélyes doku-drámáról van szó, amelyet kifogástalan dramaturgiai érzékkel állított össze Brestyánszki Boros Rozália, kizárólag kortársi visszaemlékezésekből, a kor sajtójából, hiteles forrásokban szereplő történetekből, és nem utolsó sorban, Petőfi és Arany levélváltásából való idézetekből. Egy gramm fikció sincs az anyagban, állítja váltig Kálló Béla, a szerénykedő, önmaga erejében bizonytalan Arany János megjelenítője, és el kell higgyük neki, annak ellenére, hogy az írott anyag irodalmi műként száguld. A szó szoros értelmében, mert a két előadó (a már említett Kálló Béla oldalán Tóth Péter Lóránt heveskedik mint Petőfi) fiatalemberként “adják” a két költő alakját s bármennyire tűnhet ez most már evidenciának, tabukat körüllengő képzeteket kellett lebontanunk ahhoz, hogy életszerűnek foghassuk fel két fiatalember(!) és költő nem mindennapi barátságát, és különbejáratú vivódását. Szenvedett mind a kettő, a maga módján. Petőfi vehemensen, sűrítetten csinált mindent. Aranynak azt rótta ki a sors, hogy élete elnyúltával hosszasabban szenvedjen. Csak ők mondhatnák meg melyikük járt jobban. Alkotó géniuszuknak viszont mi vagyunk “egyenes ági” haszonélvezői. Amíg előadás után vacsorázott a két színész, belekukkanthattam Péter szövegkönyvébe. Meghökkenve konstatáltam, nincs párbeszédbe szedve! Tömör, egymáshoz tapadó 10-12 soros, más-más betűtípusokba szedett szövegtömbökből áll. Paragrafusokból, mint egy törvénykönyv! Péter egy-két, nagyon sommás, magához intézett utasítása tarkította csak a betűk tömkelegét. Hogy hogyan tudták ebből előcsalni mindazt, ami a színpadon megjelenítettek, ahhoz varázslónak kellett lenni. De sikerült! Mégpedig úgy, hogy Kálló Béla, ( az előadást is ő rendezte) kaméleonként váltogatta színeit és szerepeit, nagyon jól (elvégre, mi egyéb dolga lenne egy hivatásos színésznek?), míg Péter Petőfi uralkodó jellemvonását (nagylelkűségének vehemenciáját) népesítette be hanghordozásával, szeme villanásaival, szövegmondásának ritmusváltásaival, mozdulataival. Magáról nem felejtkezhetett el, de ezzel a –csak látszatra– szerényebb eszköztárral is sikerült a megtévesztésig beolvadnia Petőfi alakjába. A maga módján, még ha a megjelenítés ellenkező pólusai felé haladva is, mindkét felfogás hitelesnek és sikeresnek bizonyult. Visszatérve Péter szövegkönyvéhez: a bejegyzések szembeötlő ritkasága ne lepjen meg senkit ( a Béláéban is csak egy pár rendezői utasítással volt több), mert a fiatal agy befogadóképessége temérdek s a fogalmak és szándékok rétegződő értelmeire, mellékzöngéire és következményeire rápillantással emlékszik a gyakorlott előadó. Túlzsúfolva egy szöveg olvashatatlan és kifejezetten káros. Élek a gyanúval, hogy a szövegelemzés és értelmezés során ezek a kulcsszavak aránylag későn lettek bejegyezve és akkor már magukban hordozták azokat a rejtjeleket is, amelyek megannyi szilárd pontként a világ — nyugalmi állapotából való– kimozdítását eredményezték. Sikeresen. Iskolafolyosók faláról, tankönyvek oldalairól visszapillantó kopott fényképek hús-vér, szenvedő és esendő, szenvedélyes és gyarló emberekké lettek a színpadon. Társaságukban forgolódhattunk rövid ideig mi is, tudva tudván: belénk nem ültetett senki isteni szikrát. (Vagy csak nem tudtak felszínre törni?) Eseménytelenebb talán az életünk, de kárpótlásként kevesebbet is szenvedünk. Örüljünk hát, hogy a költők megélték, a kortársaik feljegyezték és akadt valaki, aki a nyomokat írói lelkülettel csatarendbe állította. Ez, jelen esetben, Brestyánszki Boros Rozália érdeme, akit innen, a tócsa túlpartjáról is szeretettel köszöntünk. “… És akkor jött a Tenkes kapitánya…”, hadnagya társaságában, hogy szalmalángéletet leheljen a két költőóriás szegre akasztott, emlékké merevedett habitusába. Külön örültünk annak, hogy ebben a szellemi kalandban kedvenc versmondó vándorunk egyenlő félként bizonyított.
Kívánjuk, hogy ez a két fiatalember továbbra is kitartóan végezze hivatását, mert ha azt állítjuk, hogy ennek az előadásnak megtekintését minden diák számára kötelezővé kellene tenni, keveset mondunk. Nekünk, felnőtteknek sem árt a rendszeres emlékeztető!

Köntés Béla