Észak-amerikai álmok

A minap (április 16-án) ismét színházi élmény élvezői lehettünk Ottawában, Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmával, amikor három, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem (korábbi nevén Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet) padjait-deszkáit koptató fiatal művész produkciójában gyönyörködhettünk. Megbizonyosodhattunk: ez a legendás intézet, mely a magyar nyelvű színjátszás egyik bölcsője volt „eleitől fogva”, töretlen diadalútját járja ma is, valamikori diákjai (jelenkori tanárai) áldozatos munkájának és a cseperedő tanítványok tehetségének köszönhetően. Mert ezek a fiatalok egy jottányit sem maradnak el nagy elődeik szárnypróbálgatásaitól, s a krónikás megnyugvással tekinthet a jövőbe. Az erdélyi, és áttételesen, az összmagyarság az olümposzi fáklyát szilárdan tartja kezében, s az egymást követő nemzedékek egymást ihletve szolgálják a hazát követő első kincsünk, anyanyelvünk, szent ügyét. Ezért tartja őket a nép Thália papjainak és papnőinek. S ha betöltik hivatásukat, előre köszönnek nekik az utcán az emberek. Akárcsak egy jó papnak vagy egy megbecsült tanárnak.

Nos, ennek a három fiatalnak sem lesz szégyellnivalója. A színpadon csak kettő ügyködött ugyan, de ritka jelenségként, a csendes partner, a rendező is ki tudta venni részét az előadásból. Egyenrangú, előadást teremtő résszé vált a Létmányi Attila által kialakított játéktér és a frappáns, szűkös keretekhez igazodó rögtönzött, de több mint elégséges díszlet, az igen találó, hangulatkeltő kezdeti koreográfiai előlegezés, aminek visszatérő elemeit a szereplők javukra, és indokoltan tudtak kihasználni a későbbiekben. A zuhanó és becsapódó bombák zaját, az elnyújtott gépfegyversorozatok kattogását helyettesítő Arvo Pärt-osztinátó a nyers hanghatásokat volt hivatott felidézni. Szívem szerint a tényleges hang-effektusokat oldottam volna fel a zseniális észt zeneszerző lágy, de ugyanannyira nyugtalanító, szorongást keltő minimalista szériáiba, de csak azért, mert valamikor megszállottan néztük pajtásaimmal a jobbnál jobb háborús filmeket és hiányzott a fegyverzaj. Túlélem. Újszerű alkalmazása ez a modern zenének (másként mulat manapság egy magyar úr!), de távolról sem olyan meglepő Samuel Barber Adagiojának háborús filmekben való szerepeltetése óta. Létjogosultsága viszont vitathatatlan. Minden kornak adottak a saját eszközei, s mivel alig van új a nap alatt és azt mindegyik generáció ki kell fejezze, újrafogalmazza magának, a kihívás a gyepesedő elméknek szól: tessék lépést tartani a korral! Ezt mi örömmel megtesszük.

És most a szereplőkről, akik naponta viszik bőrüket a vásárra – Tóth Szilvia Lilla, Bálint Örs Hunor. Alapállás: minden apait – anyait beleadtak. Vagyis, a tanult mesterségbeli eszközök okos felvonultatásával elkápráztattak. Saját fiatalságuk hitét, lelki tisztaságát, rendíthetetlen reményét hitelesen tudták továbbadni. Lehet, hogy most még könnyen jön (mert ebben élnek), de azt kívánom, hogy e szokásukat kitartással gyakorolják. Sokszor kell még ahhoz, ígéretesnek mutatkozó pályafutásuk alatt, folyamodniuk. Mert a színész kenyere a saját magába és a közösségbe vetett hit. Ingadozó, de nélkülözhetetlen. A jó színész mindig tudja, mikor jó, de mégis megkérdi: ez a legnagyobb fizetsége. Ezért mondom, olyan jók voltatok, gyerekek, hogy hittünk nektek! Ha szépen, okosan, kitartóan csináljátok még vagy ötven évig ugyanezt, ugyanígy, felmenőitek mosolyogva, közönségetek hálásan fog szívébe zárni.  Ki ne vágyna egy Orosz Lujza, egy Elekes Emma, egy Tanai Bella, egy Kovács György, egy Péterffy Gyuszi, egy Csíky Bandi (de százával voltak!!!) – lassan – mennyei mosolyára?!

Kemény, göröngyös út áll előttetek, de nyolcvan ember már nektek drukkol Ottawában!

Köntés Béla

fotó: Kovács Kata

A színészekkel és a rendezővel készült interjút az alábbi felvételen láthatják:

Az OMH-ban tartott teljes előadást itt lehet megtekinteni:

2016-ban is az OMH falai között baráti körben töltöttük a Húsvét hétfő estéjét, hogy a magyar népszokásokat megtartva tojást fessünk, locsolkodjunk. A kisebb-nagyobb gyerekekkel Tóth Magdi festett tojást, amiket aztán jutalmul a locsolók vihettek haza. A legények sorban elmondták verseiket, majd kölnivel, rózsavízzel vagy szódavízzel felszerelkezve segítettek a lányoknak, nehogy elhervadjanak a következő évben.

A gyerekzsivaj és beszélgetés közben szép lassan elfogytak az otthonról hozott finomságok is, így mindenki teli hassal tért haza.

Néhány fotó az itt festett tojásokról és a programról:

„Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új.”

A Tabi Lászlónak tulajdonított sziporkát juttatta eszembe az ottawai Magyar Házban március 19-én lezajlott előadás. Derzsi György, fiatal komáromi színész, egy egyszemélyes darabban mutatkozott be a helyi nagyérdeműnek. A darab egy képzeletbeli nagymama fiatalkori naplóbejegyzéseire épül, a fiatal lány Sárdyhoz kötődő élményeiről, amit a fiktív unoka fedez fel, nagy meglepetésére. A dramaturgiai képlet újszerűnek, frissnek tűnt, valószínűleg azért, mert annyira és olyan régen elszakadtunk az otthoni színház fősodrásától. A keret gazdag, szinte kimeríthetetlen lehetőségeket nyújtott az előadónak, amit az ifjú színész okosan, hatékonyan ki is használt. Rengeteg hangszínt, hangot, lélekrezdülést sugalló helyzetet volt alkalma feltárni a visszaemlékezés írott mozzanatain keresztül, amiket odaillő, Sárdy veretes előadásait idéző, zenei betétekkel színezett. Egy avatott kézzel megírt és nagyon jól előadott estnek lehettünk élvezői, amit az tesz még ígéretesebbé, hogy a művész bevallása szerint – s ebben nincs okom kételkedni—több ilyen kincset rejteget a Komáromi Lovas Színház tarsolya. A társulat pénzügyi támogatója és tiszteletbeli impresszáriója, Szájer Tamás, kilátásba helyezte a János Vitéz „gyalogos” előadását Ottawában, a KMOSZ szervezésében. Derzsi György teljesítményéből ítélve, az az est maradandó színházi eseménnyé fog minősülni mindazok emlékezetében, akik a hívó kürt szavára legközelebb válaszolni kegyeskednek. Jelentkezésüket türelmetlenül várjuk és Önöket, az érdeklődőket, majd idejében értesítjük a rendezvény részleteiről.

Köntés Béla

Tisztelet a bátraknak!

A világ magyarságához hasonlóan Ottawában is megemlékeztünk az 1848/49-es forradalom és szabadságharcról 2016. március 13-án. Szívet melengető érzés nemzeti ünnepünket az anyaországtól távol, mégis honfitársaink körében megélni, látni a nemzeti lobogót, a székely zászlót Kanada fővárosában lobogni, a magyar Himnuszt énekelni, a kokárdát büszkén mellre tűzni.

A hivatalos megemlékezés Magyarország Kanadai Nagykövetsége előtt kezdődött. Dr. Oláh Lajos elsőbeosztott köszöntője után Köntés Béla mondott ünnepi beszédet Kossuth Lajos szobránál, ennek keretén belül kitért az emigrációban élők sorsára, a magyarsághoz való viszonyukra, és röviden bemutatta Kossuth szabadságharcban betöltött szerepét, személyét. A szoborhoz koszorút helyezett el a Nagykövetség nevében Dr. Simon Éva, Dr. Oláh Lajos és Sinka László, valamint az Ottawai Magyar Ház képviseletében Köntés Béla és Szabó Béla. A közös főhajtás után az ünneplők a Magyar Házba vonultak át, az ünnepi műsor ugyanis ott került megrendezésre.

Ezen az alkalmon nagy örömünkre szép számmal gyűlt össze a közösség, és ahogy a műsor szereplői közt, úgy a közönség soraiban is minden generáció képviseltette magát. A rangidősnek kijáró tisztelettel Cicutti József szavalatát hallhatta először a közönség. A délutánt versek, énekek, zongorajáték, egy kis színdarab és egy rövidfilm tette emelkedetté. Míg a Petőfi és Kányádi versek előadását a felnőtt generáció vállalta, a műsor többi részét a gyermekek adták elő. A legkisebbek közül az ottawai magyar iskolások egy kis csapata a Szabadság ára c. rövid előadást tanulta be, amivel a közönség körében osztatlan sikert arattak. Betanításukat az iskola vezetője, Demeter Katalin, és a Kőrösi Csoma Sándor Program magyarországi ösztöndíjasa, Kovács Kata vállalta.

Orbán Viktor miniszterelnöki köszöntőjét Dr. Oláh Lajos, Magyarország Kanadai Nagykövetségének elsőbeosztottja adta át, míg az ünnepi beszédet Dombi Károly tartotta meg. Ezt követően Kányádi Sándor Nyergestető c. versét hallgathattuk meg Köntés Béla előadásában, ami alatt egy fotós összeállítást láthattunk a Nyergestetőn található emlékhelyről. Az emlékmű és kopjafa-erdő az utolsó székely csata helyszínén áll, és az ott tömegsírba elhantolt katonákra emlékeztet.

Záró műsorszámként a megjelentek jól ismert huszárnótákat énekeltek közösen, majd a Nagykövetség fogadása, és a díszvacsora alatt kötetlen formában emlékezhettek, emlékeztethettek.

Különös érzés 1848 dicsőségére idegenföldön emlékezni, hiszen a több ezer kilométernyi távolság a közösség erejének hála alig-alig érződik. A versek, a dalok, a jelképek, és természetesen az anyanyelv összekötnek bennünket, legyünk bármelyik pontján is a világnak.

„De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!” (Sajó Sándor)

Kovács Kata

Teljes műsor:

Kányádi Sándor: Nyergestető
Előadja: Köntés Béla

Tudták, hogy földünk legmagasabb hegységében, a Himalájában tizennégy 8000 méternél magasabb hegycsúcs van? És azt, hogy ezek közül 12 csúcson már lengett a magyar zászló?

Ezekről a hegymászó expedíciókról tartottak vetítéssel egybekötött élménybeszámolót a Magyarok a világ nyolcezresein elnevezésű expedíció-sorozat alapítótagjai, Kollár Lajos és Mécs László február 28-án. A 2003-2013 között megvalósuló expedíciók során megéltek ünnepélyes sikereket, és fájdalmas veszteségeket, felértek 12 csúcsra, ezek közül többször teljesen új útvonalat hódítottak meg. Mászóstílusukkal nemzetközi elismerést vívtak ki maguknak, az úgynevezett „tiszta”, sportos mászást részesítik előnyben, ami annyit jelent, hogy nem használnak oxigénpalackot, és a csúcstámadásokat külső teherhordók segítsége nélkül valósítják meg. Ez rendkívüli fizikai és szellemi erőnlétet, magas szintű felkészültséget kíván minden mászótól. A csapat legsikeresebb mászója, a harmadik alapítótag, Erőss Zsolt, aki 2013-ban az utolsó expedíción vesztette életét. Ez volt életének tízedik, és egyben utolsó nyolcezrese.

A közel két órás előadás után csak úgy záporoztak a kérdések a közönség soraiból, információt szerezhettünk az expedíciók technikai hátteréről, a felkészülés menetéről, jövőbeli tervekről, lelki és fizikai kívánalmakról.

Remek este volt, köszönjük mindenkinek a részvételt, a segítőknek pedig az önzetlen munkát!

Kovács Kata