Az „1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója” alkalmából az OMH teljesen megtelt, méghozzá olyannyira, hogy a tűzoltóság által megengedett létszámhatár miatt az előre be nem jelentkezetteket, sajnos, nem állt módunkban beengedni. Felemás érzéssel töltött ez el bennünket. Egyik szemünk sírt, a másik nevetett. Sajnáltuk a kint rekedteket, másrészt örültünk, hogy ennyien készültek fel idejében ezen jelentős évfordulóra.

Ünneplő sorainkban jelen volt Szíjjártó Péter, Magyarország külügy- és külgazdasági minisztere, Altusz Kristóf helyettes államtitkár, Dr. Ódor Bálint nagykövet, Sinka Lászó első beosztott, Dr. Orosz Péter konzul és munkatársai. Ontario-ból vendégünk volt Szőke János, a Niagarai Magyar Ház elnöke és lánya, valamint Szabó Katalin, a KMOSZ torontói alelnöke.

Az ünnepi beszédet Szíjjártó Péter miniszter úr tartotta (lásd alább), melyben kihangsúlyozta a nemzet szuverén jogát annak meghatározásában, hogy kiket szándékszik befogadni és kikkel hajlandó hosszú távon együttélni. Elutasította egy-két médiafórum abbéli törekvését, hogy az 56-os magyar kivándorlást a jelenleg Európába betolakodó áradattal egybemossák. Magyarország változatlanul hálás Kanadának, hogy otthont adott 37.400 magyar menekültnek. Ugyanakkor kiemelte, a magyar menekültek nem alakítottak ki maguknak párhuzamos társadalmat, türelmesen vártak hónapokig, néha évekig a menekülttáborokban, hálásak voltak minden segítségért és hathatósan hozzájárultak Kanada felvirágoztatásához. Három év elteltével, egy 1960-ban készült felmérés a 37.400 menekültből 5(öt) családot talált társadalmi segélyen.

Justin Trudeau kanadai miniszterelnök úr üdvözlete a kanadai magyarokhoz

1956-ban parányi népünk ismét megmutatta az egész világnak, hogy van olyan bátor, hogy megzengesse a magosságot, hogy felkeljen a zsarnokság ellen ha szabadsága és léte forog kockán. Kanada miniszterelnöke, Justin Trudeau úr, is kifejezte tiszteletét és elismerését a Kanada magyar közösségeihez intézett köszöntőjében.

Az ötvenhatos szabadságharcosok közül Farkas László, Polgár József, Szelepcsényi Ernő és Véghely Tibor mondtak köszöntőt és beszédet. Idevágó gyerekkori emlékeit Dupont Anna Mária osztotta meg az egybegyűltekkel.

Az Ottawából elköltözött Gaál István és Mária, akik szívvel-lélekkel szeretettek volna veünk ünnepelni, ragaszkodásuknak és szeretetüknek adták jelét egy, a Magyar Háznak szánt, $5.000-os adománnyal. Ez bennünket arra sarkall, hogy tovább ápoljuk 1956 üzenetét, amiért annyian áldozták életüket és fiatalságukat.

Az est folyamán Köntés Béla is felolvasta az 1956-os forradalom emlékének szentelt, versbe szedett krónikáját.

A forradalom 60-ik évfordulójának tiszteletére András Éva egy 28 lapos, időrendbe állított, korabeli válogatást készített 1956 röplapjaiból, az események fő résztvevőiről: a diákokról, a harcoló ifjúságról, a magyar kormány kijentéseiről és egyes tagjairól, az értelmiségről, a munkástanácsokról, a szovjet politikai vezetésről és a katonai parancsnokokról, a formálódó magyar pártoktól. Reméljük ezzel kézzelfoghatóbbá tesszük a forradalom igéretét és tragédiáját, különösen az utána született nemzedékek számára. Az összefűzött sorozat hozzáférhető az OMH-ban. (A röplapok másolatai az Országos Széchenyi Könyvtár másfélezres 1956-os különgyűjteményéből származnak.)

A néphagyományok és a népitánc sem maradt ki az ünneplés rendjéből. Az est koszorújának a Timár Sándor koreográfus és Timár Böske táncművész által alapított Csillagszeműek bámulatos előadása bizonyult. Egyforma lelkesedéssel és tudással ropta a táncot a 26 éves mellett a 6 és 9 éves is. Lelket gyönyörködtető műsorukat szívesen fogadnánk újra!

Végezetül, Daryold atya imája után, a takarodó trombitaszója mellett, a jelenlevők néma fejhajtással tisztelegtek az elesettek emlékének.

Részletek az OMH-ban tartott megemlékező műsorból
(Finta Gábor felvételei)

Ez év szeptember 24-én a KMOSZ színházi rendezvénysorozatának második darabját élvezte az ottawai közönség. Mintegy 74-en nézték meg a darabot, ami Willy Russel „Shirley Valentine” című lírai komédiája volt, Julián Ria fordításában, Cserje Zsuzsa rendezésében és Vándor Éva előadásában. Témája miatt a világon mindenhol érdeklődésre talál e darab. Közönségünk is értékelte és lelkesen megtapsolta a kitűnő előadást.

Ez nem egy ünnepnap, mint ahogyan azt egyesek értelmezni kívánják, hanem megemlékezés. 2010. június 3-ig ennél sokkal egyszerűbb és keserűbb szavakkal hivatkoztunk rá: 1920. június 4-i Trianon-i békediktátum. Egy olyan „békeszerződés”, melynek során a világ egyik legnagyobb igazságtalanságát vitték véghez a nagyhatalmak. Hogy ez pontosan miről is szól, rengeteg forrásban megtalálható. Nagyon tömören: a magyar nemzet legnagyobb tradédiája, melyről nem csak minden magyarnak, hanem az egész világnak tudnia kellene éppúgy, mint a háborúk áldozatairól. Kezdeti olvasmánynak a Wikipédia anyaga meglehetősen jó kiindulópont.

A trianoni tragédia napja új megnevezését 2010. május 31-én szavazta meg magyar Országgyűlés, 2010. június 3-án írta alá Magyarország köztársasági elnöke, és lépették érvénybe 2010. június 4-i hatállyal. Az új megnevezés azt szándékszik üzenni, hogy

„a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”. [1]

Ma, 2016. június 5-én, kis közösségünkben egy kissé szorosabbra hangoltuk össze szívünk dobbanását amint együtt hallgattuk meg a Kormorán együttes „Volt apám” című dalát, Kós Károly „Trianon” című írását, Márai Sándor „Füves könyv”-éből az „A hazáról és az államról” című részletet. Ezt követően, Juhász Gyula „Trianon” című versét Csurka László előadásában hallgattuk meg egy olyan történelmi képsorozat megtekintése közben, mely a 2010-es 90. évfordulóra készült:

Magyar körökben Oláh Ibolya előadásában ismert René Dupéré zeneszerző dala, melyhez a magyar dalszöveget Geszti Péter írta. Címe: Magyarország. Ezt a dalt Lapohos Tünde adta elő.

Közösségünk veterán tagja és egyik tartóoszlopa, Moldován Gizella, egy névtelen költő „Vesszen Trianon” című versét szavalta el.

Végezetül pedig, az OMH saját alkotása került bemutatásra. Ennek filmanyagát Finta Gábor zeneszerzőnk saját felvételeiből válogatta össze, és kísérőzeneként is az ő zongorajátékát hallhattuk. Az elbeszélő szerepe az Ottawai Magyar Rádió közösségünkben jól ismert korábbi szerkesztőjére és műsorvezetőjére, Dombi Károlyra jutott. Az „Összetartozunk” című összeállítás időszűke miatt még nem teljes, és jövőre még kerekítünk rajta – Vajdaság, Szabadka és Bácska vidékével, valamint az ausztráliai, észak- és dél-amerikai és európai magyar házak és közösségek anyagával szándékozunk bővíteni. Addig is, a már bemutatott formájában itt is megtekinthető. Nem tudjuk megállni, hogy üzenete lényegét be ne szúrjuk ide a sorok végére:

„… és mit jelent mindez számunkra? Legtöbben közülünk, közvetlenül vagy közvetve a Trinanoni döntésnek köszönhetően élünk emmigrációban, és építünk világszerte kisebb nagyobb közösségi végvárakat, azaz magyar házakat. Kanadai magyar közösségek is így cselekedtek, Vancouverben, Calgaryban, Edmontonban, Cambridgeben, Torontóban, Windsorban, Montreálban, Ottawában.

Feldaraboltak, de összetartozunk!”

Lapohos Tibor

Írások, versek

Kós Károly: Kiáltó szó Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros magyarságához

Részlet (a teljes eredeti mű itt is megtalálható)

…
Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk: miért.

Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba — lelkünkön bilincs. De tudom: talpra kell állanunk mégis. De tudom: újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat, melyen egy kemény, régi nép lép majd velünk és utánunk újra csak felfelé! Halljuk, látjuk és tudjuk immár, mert valóság: a régi Magyarország nincsen többé! Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték, de akkor, amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi. Ez az igazság!

Hetven esztendeje, hogy apáink kimondották azt a szót egy akarattal, és fél százada, hogy megtestesült az ezeresztendős álom; az a Magyarország, amelynek fejére Párizsban mondották ki az ítéletet. Félszáz esztendeig élt az egy Magyar föld, a nagy, ifjú, erős magyar műhely. Nem hagyatott úgy továbbdolgoznia. Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyar népe: minket kiszakítottak, kidobtak abból a műhelyből, amely a mi izzadságos munkánk segedelmével épült fel egykoron. Nem kérdezték: akarjuk-e? Mi pedig mai napig nem akartuk elhinni, hogy ez megtörtént, hogy ez megtörténhetett. És két esztendeje, hogy nem dolgoztunk. De vártunk. Vártuk reménykedve, hívő hittel, hogy felkeljen számunkra a nap: napnyugaton! Két esztendeig álmodtunk, és nem akartunk tudni az Életről, aki körülöttünk tusakodva robogott. Nem akartunk látni és hallani, nem akartunk érezni és élni, csak hinni akartunk és bízni és álmodni és csodákat várni, amik majd felébresztenek. Mert megszoktuk a régit, szeretjük, amit egykor megalkottunk. Hittük, hogy az örök időkre a mienk, úgy, ahogy azt mi magunknak alkottuk meg. Most aztán kisült minden. Két esztendő keserű várakozása, dermedt álma után megtudtuk, hogy minden, amiben hittünk, bíztunk, reménykedtünk: délibáb az. Megtudtuk, hogy a nap nem ott kel fel, ahol lenyugodott. Valljuk be: a mi hitünk nagyot csalódott. Valljuk be: fájt a csalódás; fájt, hogy el kell hajítanunk lelkünk hitét, merthogy nem igaz hit volt az. Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked, de a megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk: nem tehetek mást, elfogadom az ítéletét, mely akaratom és hitem ellenére fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok, akiket erőszakkal leszakítottak rólam: lemondok. Ez az igazság! Aki mást mond: hazudik az; aki mást hiszen: álmodik az; aki másban reménykedik: délibábot kerget az. Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. De csak magunkban ezentúl, magunkért!

Napnyugat felé pedig ne nézzünk többé! Attól csak nehéz a szívünk, és fáj a szemünk. Ott lebukott a nap, és csak az ég veresedik még, és az égen gomolygó nehéz sorsfellegek. Attól csak a könnyünk csordul ki már. Vigyázzunk! A könny drága, és — ne lássa azt senki idegen, ami nekünk fáj.

De ezeresztendős gőggel tartjuk tekintetünket a mi hegyeink taréja felett, mert itt kell derengenie majd a mi hajnalunknak. A régi Magyarország nincs többé a számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs, és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökkön-örökké!
…

Kolozsvár, 1921

Márai Sándor: A hazáról és az államról – részlet a Füves könyv-ből

Nevelhetünk-e valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanám: „Korbáccsal és szöges ostorral kényszerítlek, hogy szeresd önmagadat.” A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is. Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát tagadja. Hazád a történelmi méretekben megnagyított és időtlenített személyiség. A haza a végzet, személyesen is. Nem fontos, „szereted”-e, vagy sem. Egyek vagytok. De úgy látom és tapasztalom, hogy te – szóval, ünnepélyesen, írásban és a dobogókon – inkább az államszeretetről teszel bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De az állam ad finom stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma kon- cot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha – férfiasan, kidüllesztett mellel megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe tör- nek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered.

Juhász Gyula: Trianon

Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erõ szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes mûveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derût.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsõket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsõket, magyar sírokat,
Dicsõség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tûnt a dicsõség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petõfi Sándor!
Õ egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha õt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is gyõzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol
Arany Jánost ringatá a dajka
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcsõ,
Bírnád feledni Kassa szent halottját
S lehet feledni az aradi õskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra

Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S õszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendõ hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem
De mindig, mindig gondoljunk reá!

Észak-amerikai álmok

A minap (április 16-án) ismét színházi élmény élvezői lehettünk Ottawában, Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmával, amikor három, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem (korábbi nevén Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet) padjait-deszkáit koptató fiatal művész produkciójában gyönyörködhettünk. Megbizonyosodhattunk: ez a legendás intézet, mely a magyar nyelvű színjátszás egyik bölcsője volt „eleitől fogva”, töretlen diadalútját járja ma is, valamikori diákjai (jelenkori tanárai) áldozatos munkájának és a cseperedő tanítványok tehetségének köszönhetően. Mert ezek a fiatalok egy jottányit sem maradnak el nagy elődeik szárnypróbálgatásaitól, s a krónikás megnyugvással tekinthet a jövőbe. Az erdélyi, és áttételesen, az összmagyarság az olümposzi fáklyát szilárdan tartja kezében, s az egymást követő nemzedékek egymást ihletve szolgálják a hazát követő első kincsünk, anyanyelvünk, szent ügyét. Ezért tartja őket a nép Thália papjainak és papnőinek. S ha betöltik hivatásukat, előre köszönnek nekik az utcán az emberek. Akárcsak egy jó papnak vagy egy megbecsült tanárnak.

Nos, ennek a három fiatalnak sem lesz szégyellnivalója. A színpadon csak kettő ügyködött ugyan, de ritka jelenségként, a csendes partner, a rendező is ki tudta venni részét az előadásból. Egyenrangú, előadást teremtő résszé vált a Létmányi Attila által kialakított játéktér és a frappáns, szűkös keretekhez igazodó rögtönzött, de több mint elégséges díszlet, az igen találó, hangulatkeltő kezdeti koreográfiai előlegezés, aminek visszatérő elemeit a szereplők javukra, és indokoltan tudtak kihasználni a későbbiekben. A zuhanó és becsapódó bombák zaját, az elnyújtott gépfegyversorozatok kattogását helyettesítő Arvo Pärt-osztinátó a nyers hanghatásokat volt hivatott felidézni. Szívem szerint a tényleges hang-effektusokat oldottam volna fel a zseniális észt zeneszerző lágy, de ugyanannyira nyugtalanító, szorongást keltő minimalista szériáiba, de csak azért, mert valamikor megszállottan néztük pajtásaimmal a jobbnál jobb háborús filmeket és hiányzott a fegyverzaj. Túlélem. Újszerű alkalmazása ez a modern zenének (másként mulat manapság egy magyar úr!), de távolról sem olyan meglepő Samuel Barber Adagiojának háborús filmekben való szerepeltetése óta. Létjogosultsága viszont vitathatatlan. Minden kornak adottak a saját eszközei, s mivel alig van új a nap alatt és azt mindegyik generáció ki kell fejezze, újrafogalmazza magának, a kihívás a gyepesedő elméknek szól: tessék lépést tartani a korral! Ezt mi örömmel megtesszük.

És most a szereplőkről, akik naponta viszik bőrüket a vásárra – Tóth Szilvia Lilla, Bálint Örs Hunor. Alapállás: minden apait – anyait beleadtak. Vagyis, a tanult mesterségbeli eszközök okos felvonultatásával elkápráztattak. Saját fiatalságuk hitét, lelki tisztaságát, rendíthetetlen reményét hitelesen tudták továbbadni. Lehet, hogy most még könnyen jön (mert ebben élnek), de azt kívánom, hogy e szokásukat kitartással gyakorolják. Sokszor kell még ahhoz, ígéretesnek mutatkozó pályafutásuk alatt, folyamodniuk. Mert a színész kenyere a saját magába és a közösségbe vetett hit. Ingadozó, de nélkülözhetetlen. A jó színész mindig tudja, mikor jó, de mégis megkérdi: ez a legnagyobb fizetsége. Ezért mondom, olyan jók voltatok, gyerekek, hogy hittünk nektek! Ha szépen, okosan, kitartóan csináljátok még vagy ötven évig ugyanezt, ugyanígy, felmenőitek mosolyogva, közönségetek hálásan fog szívébe zárni.  Ki ne vágyna egy Orosz Lujza, egy Elekes Emma, egy Tanai Bella, egy Kovács György, egy Péterffy Gyuszi, egy Csíky Bandi (de százával voltak!!!) – lassan – mennyei mosolyára?!

Kemény, göröngyös út áll előttetek, de nyolcvan ember már nektek drukkol Ottawában!

Köntés Béla

fotó: Kovács Kata

A színészekkel és a rendezővel készült interjút az alábbi felvételen láthatják:

Az OMH-ban tartott teljes előadást itt lehet megtekinteni:

2016-ban is az OMH falai között baráti körben töltöttük a Húsvét hétfő estéjét, hogy a magyar népszokásokat megtartva tojást fessünk, locsolkodjunk. A kisebb-nagyobb gyerekekkel Tóth Magdi festett tojást, amiket aztán jutalmul a locsolók vihettek haza. A legények sorban elmondták verseiket, majd kölnivel, rózsavízzel vagy szódavízzel felszerelkezve segítettek a lányoknak, nehogy elhervadjanak a következő évben.

A gyerekzsivaj és beszélgetés közben szép lassan elfogytak az otthonról hozott finomságok is, így mindenki teli hassal tért haza.

Néhány fotó az itt festett tojásokról és a programról: