Karinthy Ferenc: Gellérthegyi álmok – színházi előadás
Észak-amerikai álmok
A minap (április 16-án) ismét színházi élmény élvezői lehettünk Ottawában, Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmával, amikor három, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem (korábbi nevén Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet) padjait-deszkáit koptató fiatal művész produkciójában gyönyörködhettünk. Megbizonyosodhattunk: ez a legendás intézet, mely a magyar nyelvű színjátszás egyik bölcsője volt „eleitől fogva”, töretlen diadalútját járja ma is, valamikori diákjai (jelenkori tanárai) áldozatos munkájának és a cseperedő tanítványok tehetségének köszönhetően. Mert ezek a fiatalok egy jottányit sem maradnak el nagy elődeik szárnypróbálgatásaitól, s a krónikás megnyugvással tekinthet a jövőbe. Az erdélyi, és áttételesen, az összmagyarság az olümposzi fáklyát szilárdan tartja kezében, s az egymást követő nemzedékek egymást ihletve szolgálják a hazát követő első kincsünk, anyanyelvünk, szent ügyét. Ezért tartja őket a nép Thália papjainak és papnőinek. S ha betöltik hivatásukat, előre köszönnek nekik az utcán az emberek. Akárcsak egy jó papnak vagy egy megbecsült tanárnak.
Nos, ennek a három fiatalnak sem lesz szégyellnivalója. A színpadon csak kettő ügyködött ugyan, de ritka jelenségként, a csendes partner, a rendező is ki tudta venni részét az előadásból. Egyenrangú, előadást teremtő résszé vált a Létmányi Attila által kialakított játéktér és a frappáns, szűkös keretekhez igazodó rögtönzött, de több mint elégséges díszlet, az igen találó, hangulatkeltő kezdeti koreográfiai előlegezés, aminek visszatérő elemeit a szereplők javukra, és indokoltan tudtak kihasználni a későbbiekben. A zuhanó és becsapódó bombák zaját, az elnyújtott gépfegyversorozatok kattogását helyettesítő Arvo Pärt-osztinátó a nyers hanghatásokat volt hivatott felidézni. Szívem szerint a tényleges hang-effektusokat oldottam volna fel a zseniális észt zeneszerző lágy, de ugyanannyira nyugtalanító, szorongást keltő minimalista szériáiba, de csak azért, mert valamikor megszállottan néztük pajtásaimmal a jobbnál jobb háborús filmeket és hiányzott a fegyverzaj. Túlélem. Újszerű alkalmazása ez a modern zenének (másként mulat manapság egy magyar úr!), de távolról sem olyan meglepő Samuel Barber Adagiojának háborús filmekben való szerepeltetése óta. Létjogosultsága viszont vitathatatlan. Minden kornak adottak a saját eszközei, s mivel alig van új a nap alatt és azt mindegyik generáció ki kell fejezze, újrafogalmazza magának, a kihívás a gyepesedő elméknek szól: tessék lépést tartani a korral! Ezt mi örömmel megtesszük.
És most a szereplőkről, akik naponta viszik bőrüket a vásárra – Tóth Szilvia Lilla, Bálint Örs Hunor. Alapállás: minden apait – anyait beleadtak. Vagyis, a tanult mesterségbeli eszközök okos felvonultatásával elkápráztattak. Saját fiatalságuk hitét, lelki tisztaságát, rendíthetetlen reményét hitelesen tudták továbbadni. Lehet, hogy most még könnyen jön (mert ebben élnek), de azt kívánom, hogy e szokásukat kitartással gyakorolják. Sokszor kell még ahhoz, ígéretesnek mutatkozó pályafutásuk alatt, folyamodniuk. Mert a színész kenyere a saját magába és a közösségbe vetett hit. Ingadozó, de nélkülözhetetlen. A jó színész mindig tudja, mikor jó, de mégis megkérdi: ez a legnagyobb fizetsége. Ezért mondom, olyan jók voltatok, gyerekek, hogy hittünk nektek! Ha szépen, okosan, kitartóan csináljátok még vagy ötven évig ugyanezt, ugyanígy, felmenőitek mosolyogva, közönségetek hálásan fog szívébe zárni. Ki ne vágyna egy Orosz Lujza, egy Elekes Emma, egy Tanai Bella, egy Kovács György, egy Péterffy Gyuszi, egy Csíky Bandi (de százával voltak!!!) – lassan – mennyei mosolyára?!
Kemény, göröngyös út áll előttetek, de nyolcvan ember már nektek drukkol Ottawában!
Köntés Béla
fotó: Kovács Kata
A színészekkel és a rendezővel készült interjút az alábbi felvételen láthatják:
Az OMH-ban tartott teljes előadást itt lehet megtekinteni: